A férfiaknak Ursula Andress, míg a nőknek pedig Audrey Hepburn minden idők legmeghatározóbb filmcsillaga. Legalábbis így oszlanak meg a nemek között a huszadik század filmes ikonjai, akikről a Radio Times készített egy érdekes felmérést az idei évben is. A hagyományokkal szakítva, ezúttal külön listát állíthattak a nők és a férfiak, amelyeken a felmérők legnagyobb megrökönyödésére (és az én legkisebb csodálkozásomra) egyetlen egyezés sincs. Akadnak ugyan színésznők, akik mindkét nem listáján szerepelnek, ám közel sem ugyanazon a helyen. Úgy tűnik, a nők az erős, határozott, független női karaktereket részesítik előnyben, míg a férfiak elsősorban a küllembéli bájakat értékelik. A felmérésben 2000 nőt és ugyanennyi férfit kérdeztek meg, akik a színésznőkkel együtt kedvenc alakításukat is megjelölték, így került az élre Ursula Andress a Bond-film Honey Ryder-eként, valamint a hölgyek részéről Holly Golightly, ha Audrey Hepburn játssza. A maszkulin lista további dobogós szereplői: Sigourney Weaver és Carrie Fisher, a feminimé pedig Julie Andrews és Judy Garland.
A mulatók, varieték, revüszínházak a XIX. század második felétől kezdve a nagyvárosi életforma velejárói. A század hetvenes-nyolcvanas éveinek polgári közönsége extravagáns látványosságra, csillogó fényekre, pompás kiállítású, izgató jelmezekre, a női test mezítelenségének látványára szomjazik. A revue és a varietéis francia szó, az 1850-es években megnyílt Theatre des Varietés nevét őrzi. A francia revü szülőhelyei: a Casino de Paris, a Folies Bergère, a Moulin Rouge mindinkább a látványos erotikus szórakoztató ipar otthonává válnak. Felejtés és tombolás– ez nemcsak a századvég, de még a két világháború közti XX. század jelszava is: az aranyifjaké és a kecskeszakállú öreg gavalléroké egyaránt, akik a kacér táncosnők körül legyeskednek, vagy távcsövezik karcsú bokáikat és fehér combjaikból mindazt, amit az arab eredetű néptáncból lett kánkán fellibbenő fodrai látni engednek… Manet, Toulouse-Lautrecés Degasképei jól megörökítették ezt az életérzést. A lokálok világának e mindent elsöprő, dionüszoszi lendületűtánca az új szórakozási mód egyik jelképe, a francia, sannak mintájára az európairevü szükségszerű tartozéka.
Műfaját azonban tovább formálja és szinte monstre show-vá növeszti az amerikairevü hatása: szédítő színpadi effektusokkal, ingerlő ruhákkal és főleg a hatásosan nagylétszámú szereplőgárdával, agörlökkel. Amerika az egyéni, s z ó l i s z t i k u s feladatokra kezdetben még Európából importálja a képzett balett-táncosokat, ám a statisztákat hazai készletből fedezi, tánctudásuk hiányát pedig ruhátlanságukkal kompenzálja. A szinte mezítelen, uniformizált női testek dekoratív sorfala – szakmai szempontból – akkor „mozdul meg” igazán, miután Florenz Ziegfeld megalapítja világszerte híres iskoláját, és képezni kezdi az úgynevezett Ziegfeld-görlöket (évente 600 lányt). A mester a táncosnõk kiválasztásakor egy fehér vásznat feszített ki a színpadon és a csaknem meztelen, magas sarkú cipõt viselõ lányoknak át kellett vonulniuk a vászon mögött. Ziegfeld csak a lányok körvonalait látta: „Mielõtt megnézem az arcukat, látni akarom, hogyan mozognak. Több a szex a járásban, mint az arcban vagy az alakban” – mondta. – „Egy nõnek lehet a legszebb arca és a legcsodásabb alakja, ám ha a járása nem teljesen megfelelõ, átkozottul elronthat mindent.” 1926-ban végül a Ziegfeld Theatre is megalakul, az amerikai revü a húszas években eléri csúcspontját (majd egészen az ötvenes évek végéig rendkívüli színvonalon működik tovább), és a Ziegfeld Follieselőadásaival a francia revü műfajára is visszahat.
Azonban ha az ember manapság a párizsi metróból kiszáll a Pigalle-on, akkor egészen a Champs Elysée-ig, az út jobb és bal oldalán emelet-magasságban csak Life Show-k és Peep Show-k nappal is kivilágított hirdetményeit s persze, hatalmas képekkel csalogató helyiségeit szemrevételezheti. Mindegy, hova nézünk: a szexipar minden terméke kendőzetlenül kínálja, árulja magát – a szexuális eszközök múzeumátóla szinte leplezetlen pornográfiáig. – Köztük a Moulin Rouge: a VörösMalom, homlokzatán a pirosra világított, hatalmas, forgó szélmalommal, bármennyire is impozáns, ma már úgyszólván egy szórakozóhely csupán a sok közül. (S mellesleg a Folies Bergère műsora is híresen jobb és színvonalasabb volt, amíg – 1944–1993 között – a magyar Michel Gyarmathy volt a művészeti igazgató.)
Felhasználtam a Táncművészet c. lap egyik anyagát.
Világ életemben vonzódtam mindenhez ami "régi". Már kisgyermek koromtól kezdve érdekeltek az elmúlt korok, az ezekhez köthető események és emberek. Kedvencem lett az '50'es évek Amerikája, imádom a régi idők Hollywood-ját, annak minden csillogásával és árnyoldalával együtt, de ugyanúgy vonz a '70es évek rock-generációja is. Emiatt nem szeretném túlzottan lekorlátozni ennek a blognak a tartalmát sem. Egy biztos: arról fog szólni, amire érdemes emlékezni a múltból és persze egy kicsit rólam is...