2009. december 30., szerda

Gyorshír – Sosem látott fotó John F. Kennedy-ről

A napokban a TMZ hírportál birtokába jutott egy ritkaságnak számító kép, amelyen John F. Kennedy, Amerika néhai elnöke, testvérével, valamint számos fiatalabbnál-fiatalabb és még annál is meztelenebb hölgy társaságában múlatja idejét egy luxusjachton. A felvétel eredetiségét megvizsgáltatták azóta több szakértővel, illetve Kennedy életrajzíróinak véleményét is kikérték, és (ritka eset!) mindenki egybehangzóan megállapította annak eredetiségét. A fotó, amely egy autókereskedő tulajdonát képezte, valószínűleg egy 1956. augusztusi földközi-tengeri nyaralás alkalmával készült, nem sokkal az elnök beiktatása előtt, egyben pont abban a szomorú időszakban, mikor első gyermeke halva született feleségétől, Jackie-től (!). A történelem egészen biztosan máshogyan alakult volna abban az esetben, ha ez a kép már a készültekor olyan nagy nyilvánosságot kap, mint most, 2009-ben. Más kérdés, hogy az álszent amerikaiaknak már akkor tudniuk kellett (volna) a Kennedy család férfiúinak természetéről, nem szólva különféle nyilvánvaló, ám mindig sikeresen „elsímított” maffia- és nőügyeikről.

2009. december 29., kedd

Pikáns témák – a „beefcake”

A „beefcake” kifejezés (a konyhaipari jelentésén kívül) a félmeztelen, illetve adott esetben meztelen férfi fotókra használt szó, a „cheesecake” jelző párja (amelyet az amerikai és az ahhoz kapcsoldó pin-up kultúrában jártasak bizonyára jól ismernek: ez az említett jellegű női fotókra használatos). Az egészséges, izmos, atletikus test megmutatásán túl a sportos életmód „divatjának” elterjesztését is szolgálták ezek a képek, tehát sok esetben a testedzés fontosságára való figyelemfelkeltés igen hatásos eszközei is voltak. Emellett hamar felfedezték maguknak a jellegzetes művészeti ágat a hollywood-i sztárok és éppen feltörekvő színészek, hiszen (hölgy)rajongóiknak száma általában megsokszorozódott egy-egy jól sikerült „beefcake” kép megjelenése után. Meg kell említeni, hogy a homoszexuális modellek, férfiak és a velük foglalkozó újságok is készítettek (természetesen) fotókat, amelyeket ebbe a kategóriába szokás sorolni, ám ezek (szerintem) markánsan elkülöníthetőek: jellemzően aktképek és a „cheesecake” fotókról jól ismert „női beállítások” jelennek meg rajtuk (férfiak birkózása, ágyon-tengerparton való elnyúlás, főzés egy apró boxeralsóban stb.).


A már említett férfi színészekről és általában véve a férfiakról készített „beefcake” képek kezdetben jóval eldugottabban, rejtettebben léteztek, mint a pin-up modellek „cheescake” képei, és később is csak jóval kisebb számban lehetett velük találkozni, mint azokkal az alkotásokkal, amin hölgyek szerepelnek (ez a tendencia a mai napig fennáll). Már az 1920-as évek kezdetén olyan férfiak mutatták meg fizikumukat, mint Ramon Novarro vagy Rudolph Valentino, habár ezeket a képeket még nem jelentették meg a magazinok, „hivatalos” úton nem igen lehetett hozzájuk jutni. Az áttörést a nyilvánosságban Johnny Weismüller, majd később (filmes utódja) Buster Crabbe, de alapvetően a Tarzan filmek hozták meg az 1930-as évek elején. A nagy sikerre való tekintettel a következő évtized a póló nélküli, fürdőnadrágos férfiak felemelkedésének időszakaként is bevonulhatott volna a történelembe, hiszen rengetegen mutatták meg magukat új perspektívából. Tyrone Power, Guy Madison, Sterling Hayden, Victor Mature közkedvelt képei után az 1950-es évek kitermelte többek között Tony Curtis, Rock Hudson Jeff Chandler, Robert Conrad, Robert Wagner vagy Tab Hunter tengerparti képeit is és mindezt a magazinok (rendhagyó módon) olyan sűrűséggel jelentették meg ekkor, mint a színésznőkről készülteket. Ebben az időszakban lettek igen népszerűek a testépítéssel foglalkozó újságok, valamit mindennek begyűrűzéseként a filmiparba Steve Reeves is egyre több akció- és kalandfilmet forgatott jellegzetes „alig ruháiban”. Találkozhatunk „beefcake” képekkel emellett még Errol Flynn-ről, Robert Taylor-ról, John Payne-ről, Jeffrey Hunter-ről, Rory Calhoun-ről, Peter Lupus-ról, Rod Taylor-ról, sőt Elvis Presley, maga a király is elcsíphető ily módon (akár a Blue Hawaaii című moziban mozgókép formájában).



Az 1970-es években debütált a Playgirl magazin, amely igazi tárháza lett a (fél)meztelen férfiúi képeknek és megjelent az első Cosmopolitan is, amely ugyan finomabb, diszkrétebb formában, de szintén bemutatott ilyen jellegű fotókat (például a középső két oldalon sokáig minden hónapban egy ismert színész volt látható). Napjainkban a kifejezést elsősorban a (férfi)modellek és a homoszexuálisok töltik meg (újszerűbb) tartalommal, a filmsztárokra egyre kevésbé jellemző, hogy a „beefcake” minden jegyét magán hordozó fotókon tűnjenek fel.

2009. december 28., hétfő

Joey Heatherton a Dean Martin Show-ban

Kívánom korunk minden 19 évesének, hogy csak negyed annyira legyen kifinomult, kecses és nőies, mint a videóban szereplő Joey. Meow! :)

Hemingway röpke boldogságai (hosszan elbeszélve)


Azt a bizonyos lövést, amely 1961. július 2-án dördült el, a hírügynökségek a nap legfontosabb eseményeként jelentették: Ernest Hemingwayt helyi idő szerint 7 óra 30 perckor puskája tisztítása közben halálos baleset érte. Mindebből azonban csak a név és az időpont volt az, ami valós. Hazudni kellett, különben oda lett volna a mítosz, a legenda, amely erről a legyőzhetetlen erejű, kivételes szellemű férfiről szólt.

Hemingway szerelmei, feleségei különös azonosságot hordoztak. Az első neje, akárcsak a második és a harmadik is, St. Louisból származott, és mind igen tehetős volt. A négyből három újságíró volt. Mintha mindig ugyanazt a típust választotta, vonzotta volna. Az első felesége Hadley Richardson volt, akivel chicagói ismerősük partiján találkoztak. Már az első alkalommal eltéphetetlen kapocs jött létre kettőjük között és bár a lány hat évvel idősebb volt az írónál, de mindenhova követte az ifjú Hemingwayt. Sört és whiskyt ivott vele a kocsmában, hangosan ordibált a lelátón, amikor bokszmeccsre mentek, és azt se bánta, ha a cipő véresre törte a lábát egy-egy vadászaton. Az esküvőjüket 1921. szeptember 3-án tartották. Nászútra Michiganbe, a Hemingway család erdei nyaralójába utaztak. Az ifjú férj feltűnően hallgatag és ideges volt, majd ahogy teltek a napok, lassan elmondta feleségének, hogy szerelmi trófeái, amelyekről korábban gyakran mesélt, valójában nem is léteznek. A házaspár ezután Olaszországba készült, de Sherwood Anderson, a neves író-újságíró kolléga tanácsára Párizsra módosították az úti célt, így a fiatal férj a Toronto Star Weekly című lap tudósítói szerződésével a zsebében ülhetett hajóra és vonatra. Párizsban munkához látott, egyre-másra írta cikkeit, a szerkesztők pedig hüledezve olvasták a tudósításait. Ami nem is volt meglepő, hiszen az egyik például így kezdődött: ,,Féllábú utcalányt láttam, amint a Boulevard Madelaine-en strichelt. Ahogy az esős éjszakában végigbicegett a járdán, egy kövér, vörös arcú anglikán pap tartott fölé ernyőt..." A szerkesztők neveket, számokat, eseményeket vártak az ifjú tudósítótól, nem efféle bizarr pillanatképet. A főszerkesztő azonban érezte, hogy ez az ifjú valami egészen egyedit produkál. A feleség, Hadley számára Párizs maga volt a paradicsom. Örült, amikor a piacra mehetett vásárolni, boldog volt, ha zongoráján Bach Goldberg-variációit gyakorolhatta vagy férje kéziratait gépelhette. A házaspár első gyermekét, a Bumby-nak becézett kisfiút Mrs. Hemingway ugyan Amerikában szülte meg, de néhány hónappal később visszatértek Párizsba. Hemingway elhatározta, hogy kiszáll az újságírásból, és szabad, független íróként éli tovább életét. Mint minden álomnak, ennek is nagy ára volt: elszegényedtek, és gyakran előfordult, hogy ebédre galambot voltak kénytelenek fogni maguknak a Luxembourg-kertben, amelyet a fiúcska babakocsijába rejtettek el. De ez sem segített rajtuk, így Hemingway profi bokszolók mellé szegődött edzőpartnernek. Minden menetért, amit talpon kibírt, 20 frankot kapott, amely hétről hétre biztosította a család megélhetését.

1924-ben váratlan fordulatot vett az író élete, ugyanis megkapta a szerződést élete első könyvére, egy novelláskötetre, minek hatására úszott a boldogságban. A könyv megjelenését követően a házaspár meghívta összes barátját, hogy megünnepeljék a fiatal író sikerét. A meghívott vendégek között volt Pauline Pfeiffer is, aki újságíróként dolgozott a Vogue című lapnál. Nagyon tetszett neki Ernest, és még aznap elhatározta, hogy bármi áron, de megszerzi a férfit. Mivel Hadley is, Pfeiffer kisasszony is St. Louisból származtak, s a két fiatal nő tele volt közös emlékekkel, hamarosan elválaszthatatlan barátnőkké váltak. Hadley gyanútlan volt, ezért Pauline-t még Schrunsba is meghívta síelni. Hármasban utaztak, és a fiatalasszony nem is sejtette, hogy pont ő a nemkívánatos harmadik személy a kapcsolatukban.Hemingway 1927 januárjában elvált Hadleytől, és májusban feleségül vette Pauline-t. A következő évben a floridai Key Westben házat vásároltak, majd júniusban megszületett az író második fia, Patrick. Hemingway öröme azonban nem tartott soká, mivel decemberben tragikus körülmények között meghalt az apja. Önkezével vetett véget az életének, mint a család több tagja is. Az író belebetegedett a hírbe és új feleségével Spanyolországba utazott, hogy levezesse a feszültséget, ám az utazás nem segített egyre súlyosbodó depresszióján. Felesége hamarosan újra áldott állapotba került, ezért hazautaztak. 1931 novemberében megszületett Gregory, és a házaspár beköltözött első saját házába, amely kis időre egyfajta oázissá vált: alkotóműhely és kellemes otthon volt egyben, amit mindenki szívesen látogatott. Mindez azonban csak a látszat volt. A nők egymás kezébe adták a kilincset, Hemingway pedig nem törődött házastársi fogadalmával, nyíltan flörtölt szeretőivel.Pauline-t tehát hamarosan utolérte a végzete, és az élettől visszakapta azt, amit ő tett Hadley-val korábban. Férje beleszeretett Martha Gellhorn újságírónőbe, aki szintén St. Louisból származott. Pauline megpróbálta visszaszerezni hűtlen férjét, és követelőzött, fenyegetőzött, majd öngyilkossággal zsarolta az írót, de az hajthatatlan maradt.


Hemingway Marthával Havannába költözött. A fővárostól 20 kilométerre farmot bérelt, a Finca Vigiát. Ez lett később Hemingway kedvenc lakhelye, míg Fidel Castro ki nem űzte onnan a forradalom után. 1940-ben megjelent legújabb regénye: Akiért a harang szól címmel. A filmesítési jogért Hollywood hat számjegyű összeget szurkolt le az írónak, ebből vették meg és csinosították a korábban bérelt farmot. A második háborús részvétel azonban megásta a harmadik feleség ,,sírját". Londonban Irwin Shaw, a kezdő író szép, szőke asszony oldalán jelent meg a Dorchester Szálló bárjában. Hemingway is ott volt, ránézett, s attól kezdve nem tudta levenni a szemét az asszonyról. ,,Feleségül veszem magát" — mondta hangosan. Mary Welsh akkor bizonyosan úgy gondolta, hogy az író nagyon be lehetett rúgva, a dolog azonban mégis hízelgett neki. A háború vége Párizsban találta az írót, ahol a Ritz Szálló 31- es szobájában egymásnak adták a kilincset a hírességek. Elsőként, mindenkit megelőzve Mary érkezett. Aztán Marlene Dietrich, majd Picasso, Sartre és Malraux is. Hemingway pedig úgy fogadta őket, mint egy király. Ám az ünnep is véget ért, jött a válás, majd 1946-ban az új és egyben utolsó házasság. A boldogság azonban most sem tartott sokáig, ugyanis az ifjú ara férje férfiasságáról és szexuális problémáról gyakran fecsegett a lapoknak, majd kijelentette: egy ünnepelt híresség feleségeként végül is nem rossz az élete. Az író így hamar kiábrándult feleségéből, és beleszeretett egy ifjú arisztokrata olasz lányba, Adriana Ivanchichba. ,,Tudod hány éves ez a lány? Tizenkilenc. És te? Pár hónap múlva ötven" — ismertette vele a tényállást Mary. A reménytelen ügyből új könyvének sikere emelte ki. Az öreg halász és a tenger hihetetlen eladási adatokat produkált, 48 óra alatt 5 millió 300 ezer példányban kelt el Amerikában. Az író előbb Pulitzer-díjat, majd Nobel-díjat kapott. Múltak az évek, de nem született újabb könyv, nem ment neki az írás, és a gondolkodás sem. Úgy érezte, követi az FBI. Eldugta félig kész kéziratait, és már egyátalán nem érezte magát hősnek. A Mayo-klinikára került Ketchumba, ahol tizenkét elektrosokk-kezelést kapott depressziójára. Aki látta utána, alig ismert rá. Mary mindenhová követte és állandóan figyelemmel kísérte, nehogy ura valami bolondságot csináljon, azonban sajnos 1961. július 2-án végzetesen későn ébredt.

(Az összeállítás egy, a nana.hu oldalon talált cikk szinte teljes egészében történt felhasználásával készült.)

2009. december 25., péntek

Karácsonyi filmtipp

Európa kedvencei - Barbara Valentin

Barbara Valentin színésznőnek, akit a német Jayne Mansfieldként emlegettek, meglehetősen ellentmondásos karrierje és igen hírhedt magánélete volt. Egyaránt feltűnt szex- és művészfilmekben is, szerelmi kapcsolatai pedig állandó témát szolgáltattak a sajtónak. Ursula Ledersteger néven látta meg a napvilágot Bécsben, édesapja díszlettervező, édesanyja pedig színésznő volt. 1959-ben debütált egy erotikus thrillerben, az „Ein Toter Hing Im Netz” című alkotásban. Az 1960-as évekre már közismert híresség volt, akit csak kebelcsodaként emlegettek testi adottságainak köszönhetően. A lapok rengeteget cikkeztek kokain- és egyéb vélt vagy valós függőségeiről, valamint megszámlálhatatlan viszonyáról. A szőkeség három férjet fogyasztott el (valamennyi frigy válással végződött), egyikőjük a filmrendező Helmut Dietl volt. A mozikban közben csupa erotikával túlfűtött alkotásban és szerepben tűnt fel, például a „Das Mädchen Mit Den Schmalen Hüften” vagy az „In Frankfurt Sind Die Nächte Heiss”. Nemzetközi filmekben is játszott, ahol szintén megmaradt ez az imázsa, ilyen a „Baby” vagy a „Carmen” is. Az 1970-es években, Rainer Werner Fassbinder javaslatára és ösztönzésére, valamint segítségével változtatott karrierjén, szerepet vállalhatott a „Welt Am Draht” című futurisztikus televízió sorozatban, ahol kis idő múlva oszlopos taggá vált. Több televíziós filmben is megmutatta tehetségét (és egészen a nyolcvanas évek végéig ez a műfaj lett a fő profilja), melyek közül talán a „Nora Helmer” című Ibsen-adaptáció a leginkább figyelemre méltó. 1984 és 1985 között a Queen frontemberével Freddie Mercury-val élt együtt, az énekes halálát követően pedig a HIV elleni küzdelem egyik éllovasává vált, valamint a müncheni meleg-közösség ikonjává nőtte ki magát. Utolsó filmjét 2001-ben forgatta, egy évvel halálát megelőzően, amit agyvérzés okozott. Barbara Valentin 62 évet élt.

2009. december 19., szombat

Sztárstílus – Ginger Rogers

Ginger Rogers a hollywood-i táncparkett vörös hajú királynője volt, egyben Fred Astaire káprázatos partnere és a könnyed komédiák, románcok hősnője a ’30-as, ’40-es években.

Az 1911-ben született Ginger, édesanyja ösztönzésére indult el a színészi pályán, 1929-es filmes debütálását megelőzően pedig vaudeville-produkciókban csiszolgatta tudását. Több szerepet is eljátszott, mielőtt legendás és (szinte) állandó partnerével Fred Astaire-el „társult” volna a vásznon és a hihetetlen táncos duó tíz közös filmjével megőrjítette volna az amerikai közönséget. Már az első közös munka, az 1933-as „Flying Down To Rio” is óriási sikert aratott és ez a tendencia folytatódott egészen a legutolsó közös alakításig („The Story Of Vernon And Irene Castle”). Bár Astaire sohasem passzolt olyan jól egy partneréhez sem, mint Rogers hozzá, a színésznő mégsem tekinthető csak a közös munkák kifinomult, elegáns termékének. A társulás előtt forgatott 19 filmje igen jól tükrözi saját egyéniségét, változatos és színes lényét. Ginger közel hetven filmet forgatott élete során és a „Kitty Foyle” címűért Oscar-díjjal is jutalmazták. 1945-ben ő volt a legjobban fizetett hollywood-i színésznő, de az évtized végére karrierje leszálló ágba került. A filmezést azonban folytatta az ötvenes években is, majd sikeresen lépett át a Broadway színpadára.

Ginger stílusa legjobban az édes, ártatlan és egyszerű szavakkal írható körül. Gyakran hordott blúzokat, sortokat, a tipikus amerikai szomszéd lányt testesítette meg az öltözködésében is (amely természetesen fakadt lényéből). A kényelmes és csinosan kislányos ruhák a magánéletében is nagyon illettek hozzá, mivel kedvelt időtöltései közé tartozott például a horgászat és a tenisz is. Azonban amennyiben az alkalom úgy kívánta (filmpremiereken vagy fogadásokon) nagyvonalúan elegáns oldalát is megmutatta, ilyenkor csodás estélyi ruhákban és méregdrága ékszerekben pompázott. Méretei: 86-60-88

Gyorshír

Leslie Caron, életének több Oscar-jelölését követően, végre az idei év decemberében csillagot kapott a Hírességek sétányán, amellyel az Akadémia a színésznő érdemeinek elismerését fejezte ki.

A francia származású Leslie egy véletlennek köszönhetően került az álomgyárba, ugyanis eredetileg édesanyja nyomdokaiba lépve, balerinának készült. Aki keresztülhúzta számításait, az maga Gene Kelly volt, aki az éppen terhes Cyd Charisse helyett végül a 19 éves lányt választotta az „An American In Paris” című musicalhez partneréül 1951-ben. Már első alakítását annyira meggyőzőnek találta a szakma, hogy Hollywoodba költözve az ötvenes évek több népszerű zenés-táncos filmjében is szerepet kapott. Ám a zöld szemű szépség sem kerülhette el a legtöbb csinos színésznő filmes „sorsát”: szépen beskatulyázták a bájos cicababa karakterébe. Bár 1953-ban még Oscar-díjra is jelölték a „Lili” című filmért és számos remek Broadway darabban is feltűnhetett, mégsem elégítették ki ezek a lehetőségek és visszatért Európába másféle kihívásokat keresve. Számítását meg is találta, mert tíz évvel első jelölését követően ismét várományosa lett a Filmakadémia díjának a „The L-Shaped Room” nyújtott alakításáért. Legutóbb például a „Chocolat” című filmben is láthattuk a 78 éves színésznőt, aki kecses bájából mit sem vesztett az elmúlt évek alatt.

Bár Hollywoodot az utóbbi időkben elkerülte, két alkalommal mégis kivételt tett. Az egyik ok az volt, amikor 2008-ban, ötven évvel az eredeti kópia után, digitálisan is megjelent a „Gigi” című film, melynek főszerepét ő alakította. Ebből az alkalomból hívták meg a hivatalos ceremóniára, ezzel is kifejezve a szakma tiszteletét a díva iránt, hiszen a film által begyűjtött 9 Oscar-díj jórészt neki köszönhető. Idén decemberben pedig Leslie Caron-nak csillagot adományoztak a hollywood-i Hírességek sétányán. Az idős színésznő napjainkban már igen ritkán forgat, szülőhazájába visszatérve egy kis panziót igazgat, amely Párizstól körülbelül 100 km-re található egy mindössze ötezer lelket számoló kis faluban. A „La Lucarne Aux Chouettes”, azaz Bagolyvár nevű fogadó burgundi ételspecialitásokkal várja a vendégeit Villeneuve-Sur-Yonne-ban. Azt hiszem tudom hová kell(ene) tavasszal utaznunk Cicával! :)

2009. december 18., péntek

A filmszakma veszteségei 2009-ben

A TCM minden év végén elkészti emlékező-videóját, amellyel a mozi világának nagyjait búcsúztatja. Az idei évben a kisfilm elkészülte után sajnos még produkált szomorú eseményeket az élet, eltávozott Jennifer Jones és Gene Barry is (így ők nem szerepelnek az összeállításban). Remélem több "meglepetésben" már nem lesz részünk!

A nap képe - Alice White

2009. december 17., csütörtök

Gyorshír

Nemrég ismét lezajlott egy árverés Londonban a Sotheby’s aukciósháznál, amelynek tárgyát Audrey Hepburn színésznő bőséges ruhatárának egy újabb része (pontosan 36 darab) képezte. A ruhák tulajdonosa a filmcsillag legközelebbi barátainak egyike, Tanja Star-Busmann volt, akinek Hepburn a halálát nem sokkal megelőzően ajándékozta a darabokat, mivel gyűlölte a pazarlást. A bevételek felét egy a filmsztár nevével fémjelzett gyermekalapítvány, valamint az UNICEF kapta meg.

Az aukció egyik fénypontját egy haute couture kloké selyemruha jelentette, amely gyönyörű darabot Audrey Hepburn közeli barátja, Hubert de Givenchy tervezte és a "Paris - When It Sizzles" című film népszerűsítésekor viselte. A Givenchy-ruha árát 17.000 és 25.000 font közé becsülték már előzetesen is, mivel a színésznő ruhái meglehetősen ritkán kerülnek árverésre és a legutóbbi aukción is dollár százezrekért kelt el egy-egy Hepburn-darab. Szintén nagy érdeklődés övezte már előzetesen is azt a fekete koktélruhát, amelyet a "How To Steel A Million" című filmben láthatott mindenki. Ezt a darabot is Givenchy tervezte és a várakozásoknak megfelelően rekordáron, 60.000 fontért kelt el. Az árverésen a ruhák mellett a színésznő leveleire is licitálhattak a résztvevők. Ezekben Hepburn többek között a "Roman Holiday" című film forgatásáról vagy éppen arról ír, hogy James Hanson miként kérte meg a kezét. (Hepburn aztán nem ment férjhez Hansonhoz, mert annyira elfoglalt volt.)

Ünnepi hangulat két legendával



(A felvétel minőségéért én kérek elnézést.)

2009. december 16., szerda

A Playboy hőskora

Ebben a bejegyzésben szeretnék visszatekinteni a Playboy magazin egy számomra még elfogadható, sőt szerethető korszakára és egyúttal (sajnos) könnyes búcsút is venni attól. Lehet régimódinak, prűdnek, akárminek tartani, akkor sem képvisel semmiféle értéket számomra az a tendencia, ami az 1970-es évek első felétől kezdődött el és napjainkra már teljesen átvette az uralmat az újság arculatában. Ez a folyamat (az egyre sablonosabbá váló fotók és nők) valószínűleg a világ változásának is betudható. Egyre direktebbnek, túlzóbbnak, reklámokkal átformált-átvert normáinknak megfelelőnek kell lennie mindennek, hogy mai, egyre erőszakosabbá váló társadalmunkban kielégítse az igényeinket, és fogyasztóvá tegyen minket. De nem szeretnék szociálpszichológiai értekezést folytatni, hiszen én most „csak a szépre emlékezem”!


A magazin atyja Hugh Hefner, aki néhány, zseniális ötletében a remek üzleti lehetőséget felismerő társával (többek között saját édesanyjával!) közösen indította útjára 1953 decemberében az újságot. Ez a legendás első szám Marilyn Monroe-val a címlapján került a standokra, egyik érdekessége (a tartalmán kívül) az volt, hogy még dátumozás nélkül jelent meg, ugyanis Hef akkoriban egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megélik a folytatást is. (Az eredetileg 50 cent árú lap néhány kiváló állapotban lévő példánya 2002-ben már 5000 dollárért kelt el.) A nagy siker azonban világossá tette, hogy nem kell és érdemes abbahagyni a chicago-i konyhában elkezdett szerkesztést, tehát a világ vezető férfimagazinja megszületett. A pár hét alatt elkapkodott magazin második számára készítette el Art Paul a híres csokornyakkendős nyuszit ábrázoló logót, amely a mai napig őrzi eredeti formáját. Megjelenése óta ez a motívum valamilyen formában (hol rejtettebben, hol nyilvánvalóbban) fellelhető a mindenkori címlapon. Egy városi legenda is kering még a címlapok körül, mely szerint a Playboy felirat első betűjében és környékén, a szemfülesebb (és nem rögtön a gyönyörű címlaphölgy csodálatában elmerülő) olvasók által fellelhető csillagok tulajdonképpen azt jelzik, hogy Hefner hogyan értékelte az adott nyuszi küllemét, hányszor volt vele intim kapcsolatban és azt milyen színvonalon teljesítette. Az egyeduralkodó ellen az 1970-es években indítottak először támadást, megjelent a piacon a Penthouse, a Qui és a Gallery, majd a Maxim, az FHM és egyéb, a blogomban való szerepléshez már abszolút nem méltó lapok. Emellett a világ is változásnak indult, az újság pedig természetesen próbált igazodni mindehhez a változáshoz, igyekezett célközönségét, a 18 és 35 év közötti férfiakat mindenkori igényeiknek megfelelően szórakoztatni.


A modelleken kívül a Playboy híres volt arról is, hogy rendkívül körültekintően megválasztott, nagy szakmai elismeréssel rendelkező közreműködőket (riportereket, fotósokat) kért fel minden számában. A magazin mélyinterjúit például nem egyszer a híres történész, Aley Haley készítette, aki többek között Martin Luther King Jr.-al és Malcolm X-el is beszélgetett. A legnevezetesebb, leghírhedtebb beszélgetés és mondat mégis az elnökjelölt Jimmy Carter-hez fűződik: „A szívem mélyén már sokszor követtem el házasságtörést.” A leközölt novellák szerzői nem kisebb nevek voltak, mint Ian Flemming, Arthur C. Clarke, vagy Margaret Atwood. A fényképek készítőinek sokaságából pedig feltétlenül szeretném kiemelni Bunny Yeagert, Helmut Newtont, Annie Liebowitzot és nem utolsó sorban Russ Meyert.


Az újság első Playmate-je, akit ekkor még „Sweetheart Of The Month”-ként mutattak be Marilyn Monroe volt, az első hölgy, aki már a hónap Playmate-jeként szerepelt pedig Margie Harrison, a lap második számában, 1954. januárjában. A mostanában (állítólag) kialakult szokással ellentétben a korai időkben akár többször is lehetett (és volt) ennek a kitüntető címnek a tulajdonosa ugyanaz a modell, például Marilyn Waltz, Janet Pilgrim, vagy Marguerite Empey. A mai amerikai törvények értelmében 18 éven alatti személyt meztelen képeken nem lehet publikálni, ám az 1950-es években még annyira nem voltak szigorúak a kedves hatóságok, viszont korruptak annál inkább, így fordulhatott elő, hogy például Nancy Crawford, Donna Michelle, Linda Moon, Patti Reynolds, vagy Teddi Smith is már 17 évesen szerepelt a lapban. Elizabeth Ann Roberts kapcsán azonban még ennél is tovább mentek, a lány mindössze 16 éves volt, mikor „Schoolmate Playmate”-ként bemutatkozott és ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni, Hefet és a lány anyját letartóztatták. Az ügyet azonban (furcsa módon) nem sokkal később ejtették, ugyanis az édesanya aláírásával tanúsította, hogy csemetéje már 19 éves volt a fotók elkészültekor, amit így már senki sem vitatott. A modellek természetesen nem feltétlenül voltak ilyen extrém módon fiatalok, ezek az esetek inkább ritkaságnak számítanak, ám az is igaz, hogy túl öregnek sem volt mondható egyikük sem soha, hiszen a mindenkori átlagéletkor 25 év körül mozog az újságban. Voltak azonban olyan hölgyek is, akik az előbb kivesézett esetek mellett, a másik végletet testesítették meg a Playboy kor-skáláján, akik 30 éves koruk után álltak először modellt, közéjük tartozott többek között a pin-up legenda, Bettie Page is.


2009. december 14., hétfő

A Bond-lányok

James Bond, a 007-es ügynök karakterét Ian Flemming kreálta 1953-ban. A dupla nulla megjelölés jelentése az, hogy felhatalmazással rendelkezik gyilkolásra is, ha a körülmények azt indokolják. A jellegzetes bemutatkozás, melyet a legtöbb filmben hallhatunk, („Bond. James Bond.”) az évek során a figura védjegyévé vált, hasonlóan kedvenc italához, a rázott és nem kevert vodka martini-hez, valamint örökös eleganciájához. A filmvásznon Sean Connery (1962-1967, 1971), George Lazenby (1969), Roger Moore (1973-1985), Timothy Dalton (1987-1994), majd Pierce Brosnan (1995-2004) és Daniel Craig (2005- ) testesítették meg az eredeti titkos ügynököt. A legnagyobb sikerre egyértelműen Connery és Moore vitte a Bond-karaktert.

Az első film, a Dr. No 1962-ben szabályosan megrengette a mozikat, hiszen a filmtörténet egyik első bikinis jelenete látható benne (mindezzel igazán divatba hozva ezt a „modern” fürdőruhatípust). Már innen, a kezdetektől fogva rendkívül fontos kiegészítője volt minden filmnek a Bond-lányok karaktere, akik kivétel nélkül valamilyen formájú szerelmi viszonyba bonyolódtak ügynökünkkel. A rendezők fantasztikusnál fantasztikusabb szépségű színésznőket vonultattak fel az évek során, a hölgyek jelenlétét hol csupán a mozi fényének emelésére korlátozva, hol komolyabb, a cselekmény és az aktuális küldetés szempontjából is fontosabb feladatot adva nekik. A már említett fürdőruhás jelenet szereplője a gyönyörű Ursula Andress volt, aki később az 1967-es Casino Royale című filmben is szerepet kapott. Szintén többszörös meghívást érdemelt ki Eunice Gayson és Angela Scoular, emellett rövidebb szerepeket kaptak még Bond-filmekben, egy régebbi, főbb alakításuk után: Martine Beswick, Nadja Regin, Maud Adams és Valerie Leon. Annak ellenére, hogy gyakran igen kevés színészi kvalitást igényelnek ezek a filmes alakítások, mégis rendkívül jó kiugrási lehetőséget biztosíthatnak az addig ismeretlen vagy kevésbé ismert színésznőknek. Honor Blackman, majd később Diana Rigg is például Bond-lány alakítása után lett igazán híres szülőföldjén, Angliában.

Akit bővebben érdekelnek ezek a szép hölgyek, azoknak ajánlom a Bond Girls Are Forever: The Woman Of James Bond című könyvet, melynek társszerzője, egy volt Bond-lány, Maryam D’Abo.






2009. december 11., péntek

Rita Moreno születésnapjára





Rita Moreno puerto rico-i származású énekes-táncos és színésznő, ma ünnepli 78. születésnapját. A gyönyörű Rita az első tíz előadó egyike (és abból is az első hispán), akit Emmy, Grammy, Oscar és Tony díjjal egyaránt elismertek, valamint ő az első szülőhazájában, aki az Akadémia díját is elnyerte munkásságával.




Rita már öt évesen az álomgyár közvetlen közelébe került, mikor édesanyjával New York-ba költözve, amerikai filmek spanyol nyelvű változataihoz adta a hangját. Az első Broadway-fellépésére 13 éves korában került sor és alakítása rengeteg hollywoodi tehetségkutató figyelmét felkeltette, melynek köszönhetően 1952-ben a "Singin' In The Rain" című filmben feltűnhetett egy kisebb szerepben. A nagy áttörést a filmvásznon, az 1961-es "West Side Story" című alkotás jelentette, jól mutatja ezt az a tény is, hogy a már említett elismerések mindegyikét ennek a szerepének köszönheti a színésznő. 1965-ben ment férjhez Leonard Gordonhoz (aki a menedzsere lett), a párnak pedig egy lánya született és azóta már két unoka boldog nagyszüleivé is váltak. Az 1970-es évek óta Rita több gyermekműsorban (The Muppet Show), filmsorozatban, filmben (kisebb-nagyobb szerepekben) is feltűnt. A díva a mai napig aktív és személy szerint remélem, hogy még sok munkával eltöltött évét kísérhetem figyelemmel.

2009. december 9., szerda

Az olasz „kemény mag”

Gina Lollobrigida
Akárcsak számos háború utáni olasz kortársáé, „az isteni Lollo” értéke is a természetesség volt. A rusztikus és érintetlen szépség, szemben a sokszor túlzóan művi glamúrral, amelyet olyan gyakran alkalmaztak és alkalmaznak Hollywoodban. Sokoldalú tehetség, az egyetemen szobrászatot tanult, majd a ’70-es években sikeres fotóriporterként is bemutatkozott. Amerikába a Come September (1961) című filmmel tört be.

Virna Lisi

Az olasz mozi egy másik nagyasszonya, szőke, a kék szemű, karcsú és sikkes szépség, aki még színpadi jártassággal is rendelkezik. Amerikában Jack Lemmon oldalán mutatkozott be a How To Murder A Wife (1965) című filmben, de már ekkor sem volt az a sztereotip olasz cicababa, így hollywood-i kiruccanása végül nem nyúlt hosszúra. 1968-ban ugyan még a Barbarella főszerepét is felajánlották neki, de ő rég beskatulyázva érezte magát és úgy döntött hazatér, izgalmasabb feladatokat remélve ettől. Számítását meg is lelte, számos remek film, színdarab köthető a nevéhez, amelyet rangos európai díjakkal jutalmaztak.

Claudia Cardinale
Karizmatikus szépségű, fekete szemű, telt idomú olasz bálvány, akinek szokatlan, izgalmas, mély hangja van. Jelenléte szenvedélyes a vásznon, ám nemcsak érzéki, hanem sokoldalú színésznő is. Szinte kizárólag európai alkotásokban játszott, a hatvanas évek rangos produkciói közül többek között a nevéhez köthető a Sergio Leone által rendezett C’era Una Volta Il West (1968) című film, amit Volt egyszer egy vadnyugatként ismerhetünk.


Sophia Loren
Fénykorában egyike volt azoknak az alacsony sorból származó, természetes olasz szépségeknek, akiket nem rontott el a mesterkélt, idegen csillogás. Soha nem tagadta le, hogy mekkora nyomorban élt Nápoly környékén, mielőtt felfedezték, nagy nemzetközi sztár lett, és Oscar-díjat kapott a La Ciociara (1960) című filmért. Egy népszavazás a nyolcvanas években azt mutatta, hogy ő Olaszország első számú ikonja és még szobrot is szerettek volna neki állítani. Későbbi pénzügyi „botrányai”, melyek miatt inkább Svájcban telepedett le, ellenére sem vesztett fényéből.

A korszak sztárjai elé a szépség új mércéjét állították a fent említett színésznők, hiszen ők már az új, háború utáni nőideált képviselték. Ezt a fogalmat először és elsősorban Lollo-val és Sophia-val kezdték azonosítani. A rájuk alkalmazott maggiorate fisiche kifejezés jelentése: testi bájakkal megáldott. Loren szerényen hárította ezt az ünneplést: ”Mindent, amit rajtam láttok, a spagettinek köszönhetek.”

2009. december 7., hétfő

Sztárstílus – Jean Harlow

Jean Harlow volt Hollywood első igazi szőke szexbombája, talán nem sokan tudják, hogy Marilyn Monroe legfőbb példaképének tartotta a színésznőt és sok inspirációt merített személyéből, valamint külsejéből a maga számára.

Jean 1911-ben, Kansasban született ahol egész gyermekkora „édes”anyja felügyelete és folyamatos irányítása, szabályozása jegyében telt. Hollywoodba azzal a szándékkal érkezett az 1920-as évek végén, hogy az MGM legnagyobb sztárja lesz és tulajdonképpen tragikusan rövid élete alatt sikerült is ezt megvalósítania. Felfedezése egy fatális véletlennek tekinthető, hiszen éppen egy becsvágyó színész-jelölt barátnőjére várt, amikor a Fox Film egyik alkalmazottja észrevette egy parkolóban. Elhívták egy meghallgatásra és a többi már történelem: a korai hangosfilmek szőke jó-rossz hősnője lett, akit rengeteg botrány vett körül sikertelen házasságai és számos szerelmi viszonya miatt. 1932-ben például Paul Berner producer felesége lett és már a házasság második hónapjában öngyilkosságot kísérelt meg. A Hays-kódex szigorításai sem váltak előnyére, kevésbé testhezálló ruhákat viselhetett és az illedelmesség határát súroló dialógusokat, szituációkat ki kellett vágni a filmjeiből. Jean Harlow végül 26 évesen halt meg a Saratoga című mű forgatása közben vérmérgezésben. A filmet végül dublőrrel fejezték be és partnere, Clark Gable azt mondta, a forgatás végén úgy érezte, mintha egy szellem karjában lenne.

Jean legjellegzetesebb stílusjegye a platinaszőke haja, hajszálvékony, ceruzával rajzolt, ívelt, fekete szemöldöke és szív formájúra sminkelt szája volt. Gyakran fotózták az 1930-as évekre jellemző, gyönyörű, elegáns estélyi ruhákban. Hírhedt volt arról, hogy gyakran hanyagolta a fehérneműt, így a cseles stylistok és fotósok az előbb említett ruhakölteményekből előszeretettel választották a képekhez a fehér selyem modelleket. „A fehérnemű kényelmetlen, különben is, szellőzni kell a tagjaimnak.”
Méretei: 86-64-92


2009. december 6., vasárnap

Roy Orbison emlékére

21 évvel ezelőtt, pont a mai napon hunyt el a mindenkori zenei élet egyik legnagyobb ikonja, Roy Orbison. A texasi születésű énekes-zeneszerzőt jellegzetes, különleges hangja és érzelmes stílusa mellett, külseje, a kényszerből állandóan hordott, később védjegyévé váló fekete (nap)szemüvegei is egyedülállóvá tették.

Zenei pályafutása már a gimnáziumban elindult, ahol egy rockabilly-western-country banda tagjaként énekelt, egészen addig míg a Sun Records le nem szerződtette. Legnagyobb sikereit talán az 1960-as évek elején aratta, már a Monument Racords előadójaként, mikor is 22(!)dala került fel a TOP 40-es listára (többek között az Only The Lonely, Crying, Pretty Woman és az In Dreams). Az 1970-es években karrierje stagnált, eltűnt a nyilvánosság szeme elől. A visszatérést egy évtizeddel később David Linch filmje hozta meg számára, amelynek talán leghíresebb betétdala az ő nevéhez fűződik. 1988-ban a legendás The Traveling Wildburys egyik tagjaként (Bob Dylan, Tom Petty, George Harrison mellett) megjelent egy lemeze, ám még ebben az évben nem sokkal később, szívroham következtében 52 évesen meghalt.

Roy először "természetes" bariton hangján énekelt, majd 1961-től fogva, szerzőtársai javaslatára kezdett el kísérletezni azzal, hogy pár oktávval feljebb szólaltassa meg a számokat. Az ötlet nagyon is bevált, hiszen a már említett jellegzetes stílusának kifejlődését tulajdonképpen ez a lépés alapozta meg. Amíg az 1950-60-as években a férfi rock and roll énekesek nagyon hangsúlyosan maszkulin előadók voltak, addig ő ennek pont az ellenkezőjét személyesítette meg romantikus balladáival és megújult hangjával. Már a kortársak is fel- és elismerték ezt a jelleget, maga Elvis Presley is elismerően nyilatkozott pályatársáról, akit hamarosan a Rock Caruso-jaként kezdtek emlegetni. Életét a nagy szakmai sikerek mellett azonban sajnos tragédiák is árnyalták, ilyen többek között első feleségének, majd két legidősebb gyermekének az elvesztése. Talán szerény, csendesebb színpadi és sajtóban való megnyilvánulásai is ebből fakadtak, a fellépései jellegzetessége volt, hogy mindig nyugodtan, egy helyben állva énekelte el a dalokat, sötét öltönyében és (nap)szemüvegében, ami egyúttal egyfajta misztikumot is kölcsönzött személyének.

Több Grammy-díj elnyerése után Roy Orbison 1987-ben felkerült a Rock And Roll Hall Of Fame-re és még ugyanebben az évben a Nashwille Songwriters Wall Of Fame-re is. A Rolling Stone magazin minden idők 37. legnagyobb előadójának választotta, a Billboard magazin pedig a legjobb énekesek 600-as listáján a 74. helyre rangsorolta.

Gyorshír – Keya Morgan újra akcióban

A napokban ismét felvillant a Marilyn Monroe neve az áltagemberek nappalijában is, ugyanis a világ szinte valamennyi televíziós csatornája hírként hozta a színésznőről előkerült felvételt, amin marihuánás cigarettát szív ismerőseivel. Most nem is szeretném ezt hosszasan elemezgetni, mindenki döntse el, hogy meglepő-e, azaz mai világunk értelmében vett „hír”-e ez Marilynről (ismerve az életútját én nem kaptam a szívemhez), igaz-e és így, ilyen aspektusban kell-e felidézni őt. Amiről viszont szeretnék néhány szót ejteni, az egy név, amit futtában ugyan, de megemlítenek az ügy kapcsán: Keya Morgan. Ő volt az, aki ezt az ominózus felvételt, egy neve elhallgatását kérő, titokzatos ismeretlentől megvásárolta potom 275.000 dollárért. Morgant minden túlzás nélkül nevezhetjük megszállottnak, évtizedek óta gyűjti a Marilyn-relikviákat, muzeális értékű fotókat, kéziratokat, dedikációkat és általában bármit bálványáról. A neve nem véletlenül csenghet ismerősen többeknek, a nemrégiben lezajlott Marilyn „pornó”-botrány hátterében is ő állt, jobban mondva ő volt az, aki egy (ismét) titokzatos eladó és vevő között lebonyolított egy adásvételt, melynek tárgya egy 15 perces film volt, amelyen (állítólag) a sztár a szájával elégít ki egy férfit. A történet eleve több sebből vérzett, így nem sokkal később csúnyán meg is bukott, mert semmilyen bizonyíték(a) nem volt az adásvételre, de magára a felvételre sem. A lavina azzal indult el, hogy egy neves new york-i lap leközölte ezt az ügyet, a cikkben pedig csupán azt felejtették el megemlíteni, hogy a közvetítő egy a rajongók körében közismert, sajtóra éhes csúszómászó, aki minden alkalmat megragad arra, hogy önmagát és az általa végzett „Monroe-kutatást” tömjénezze. Jelenleg éppen egy dokumentumfilmen dolgozik hősünk, amely a színésznő halálát dolgozza fel (az általa gyártott összeesküvés-elméletet kifejtve) és amelynek vélhetően jól jött ez a felvétel által keltett publicitás.

2009. december 3., csütörtök

Egy különleges tehetség - Kapitány Anni

Mielőtt még bárki azzal vádolna, vagy csak egyszerűen azt gondolná rólam, hogy csupán idegen országok (közelebbről Amerika) múltja és hírességei foglalkoztatnak és érdekelnek, gyorsan írok egy kiváló, ám (szerintem) méltatlanul elfeledett hazai énekesnőről. Kapitány Anniról, a negyvenes és ötvenes évek közkedvelt jazz sztárjáról fog szólni ez a bejegyzés, de a megszokott, pontos életrajzot ebben az esetben ne várja senki, mert igen sok a homályos pont a művésznő életében, alig lehet róla hiteles adatot tudni.



Anni a budapesti kávéházak, szórakozóhelyek és operettszínházak dédelgetett kedvence volt. Budapesten született (valószínűleg) az 1920-as években, ám az már vitathatatlan tény, hogy 15 éves korára tánc és ének révén, terén „sztárrá” lett. Hazánkban több mint 200 lemeze jelent meg pályája alatt, persze természetesen az akkoriban szokásos két számos korongokból. Ő volt az első fellépő, aki az amerikai slágereket és az akkori „zenei trendet” a leghitelesebben tolmácsolta a magyar közönségnek, külföldön pedig hűen volt képes visszaadni a dunai éjszakák hangulatát. Többek között Amerikában, Kanadában, Izraelben is élt és koncertezett szerte a világban 1948 és 1958 között, míg végül tudomásom szerint New York-ban telepedett le és itt is halt meg 1976 körül (egyesek szerint 1981-ben). Anni fellépett többek között a Carnegie Hall-ban is, emellett Manhattan legjobb nevű klubjaiba hívták meg és számos jótékonysági rendezvényen vállalt szereplést. Búgó hangja és magyaros temperamentuma külföldön is hamar elbűvölt mindenkit (egy amerikai úr, aki láthatta őt, a mai napig úgy és többek között azért is emlékszik rá, mert minden elénekelt számot egy „Az anyád!” felkiáltás követett), ami fellépéseinek sokaságából és ott kiadott lemezeinek számából is látható (hat nyelven énekelt!).


Szeretnék megkérni mindenkit, aki valamivel több és talán hitelesebb információval rendelkezik az énekesnőről, az ossza meg velem-velünk akár itt a blogon is!



Inspiráció 4.

Ez itt az utolsó része a pár napja kitalált és elindított sorozatnak. Összeválogattam a fekete hajú hölgyeket is végre. Remélem mindenkinek jól esett szemezgetni a képekből!


Louise Brooks

A dzsesszkorszak ikonja egy európai némafilmben, a Die Büchse Der Pandora (1929) című filmben kapta meg élete legnagyobb szerepét. Szikrázó, erotikusan túlfűtött alakítása a nimfomániás Lulu szerepében örök hírnevet biztosított neki. Fekete, rövidre nyírt bubifizuráját rajongó bakfisok utánozták, azonosulva kifinomult stílusával és a modern nő szabad szellemű, már-már hivalkodó imázsával. Szerintem remek író volt, élete utolsó két évtizedében rendkívül szellemes és felkészült filmkritikákat írt folyóiratoknak és önéletrajzi könyve is feledhetetlen élmény.





Theda Bara

A mozi első vampja, a némafilmek elbűvölő és egzotikus királynője volt. Csábító, érzéki, formabontó, veszélyes, kísértő szemű nő, aki éles ellentétje volt a korabeli filmek állandó kellékeinek, a szőke, finom modorú, jól nevelt kolléganőinek. A legjobban egy saját maga által újságíróknak elmesélt történet részletével tudnám és szeretném érzékeltetni a hatását az akkori közvéleményre: „…egyszer New York utcáin egy nő rendőrt hívott, mert a gyereke hozzám szólt.” Kötelező látni a A Fool There Was(1915) című filben.



María Félix

Ez halvány bőrű fekete, érzéki szirén a spanyol ajkú közönség Marilyn Monroe-ja volt. Dacára annak, hogy több mint 40 filmben játszott, szinte ismeretlen a spanyol nyelvterületen kívül, hiszen sosem merészkedett Hollywoodba. Akárcsak Marilyn, ő is legalább olyan híres végzet asszonya volt a magánéletében is, mint a vásznon. Négyszer ment férjhez, kétszer özvegyült meg és kétszer vált el, emellett a legkülönfélébb férfiakkal hozták hírbe, beleértve a mexikói festőművészt, Diego Rivierát is.

2009. december 1., kedd

Inspiráció 3.

Nem gondoltam volna, hogy a szőke (kedvenc) színésznők kiválasztása lesz a legnehezebb, de így, hogy a szelektálás miatt figyelmesebben végighaladtam a filmtörténeten, rá kellett jönnöm, hogy milyen sokan vannak.

Marlene Dietrich

A hosszú lábú európai szexbomba, jellegzetesen buja hangú kabaréénekes. Olyan divatikon, aki rendkívül izgalmas módon egyszerre volt nőies és férfias. A filmvászon szinte izzik ettől a szabadon engedett szexualitástól, ami egy soha el nem halványuló végzet asszonya képet alakított ki a színésznőről. Melyhez persze az is hozzájárult, hogy meglehetősen gyakran bonyolódott szerelmi kapcsolatba filmbéli partnereivel. Kedvencek: Der Blaue Engel (1930), Morocco (1930).







Betty Grable
A II. világháború idején megjelent az igény a szabadabb, kevésbé monumentális glamúrra, ám a produkciós szabályzat útját állta az ilyen fajta érzékiségnek. A helyzet megoldását a „pulóveres lány” jelentette, a cserfes szomszédlány típus, aki gyakran feszít sortban és szűk felsőben. És Betty-t szemelte ki a jószerencse arra, hogy megtestesítse mindezt. Ikonszerű plakátszépség volt, egészségesen szexi színésznő, aki hamar a hadsereg kedvencévé vált. A Moon Over Miami (1941), a Pin Up Girl (1944), a How To Marry A Millionaire (1953) egytől egyig nagyon szórakoztató „néznivalók”.

Lana Turner


Igazi filmsztár, de szépségének ragyogásán túl keveset mutathatott meg személyiségéből, mivel ritkán tartottak igényt színészi tehetségére (aminek egyáltalán nem volt híján). Legtöbben a The Postman Alway Rings Twice (1946) című filmből ismerik a nevét, ennek az eleven, csélcsap, gyönyörű színésznőnek. „Szörnyen izgatónak találom a férfiakat, és aki nem így érez, vérszegény vénlány…”








Akit nem tudtam kihagyni:

Veronica Lake
Apró termetű, platinaszőke hajú plakátlány és szexszimbólum, aki jórészt femme fatale szerepekben tündökölt. Tökéletes példa arra, hogy egy-két nagy film is elég a mozilegendává váláshoz. Mindössze öt évig dolgozott egyhuzamban a negyvenes ével elejétől, de így is Hollywood történetének ikonszerű alakjává vált. Legjobb munkáiban megmutatkozó ellenállhatatlan varázsa és szépsége indokolja örökös hírnevét. Híres frizuráját annyian utánozták, hogy a USA kormánya megkérte, tűzze hátra a haját, mert féltek, hogy a gyárban dolgozó nők fürtjeit elkapja valamelyik munkagép. Utolsó sikere a The Blue Dahlia (1946) című film volt, visszavonulása után megtapasztalta az élet árnyékosabb oldalát is, pincérnőként is kénytelen volt dolgozni, mielőtt a hepatitis elvitte.

2009. november 30., hétfő

Gyorshír

Ahogyan arról már biztosan többen is értesültek, az idei év nyarán kezdték el forgatni a The Pillars Of The Eart című mini sorozatot, amely alkotásban többek között Donald Sutherland is szerepet kapott. A Ken Follett regény alapján készülő mű magyarországi forgatási helyszíne többek között Ócsa, Fót és Tata voltak. A stáb a hírek szerint itt már befejezte a forgatást és november végéig Bécsben és annak környékén fejezik be a munkát. A monumentális alkotás pedig várhatóan 2010 őszén kerül adásba négyszer kilencven percben. Sutherland-nek nem ez lesz az első Follett-feldolgozásból készült filmje, 1981-ben már játszott a Tű a szénakazalban filmváltozatában.




Sutherland, egy híres színészcsalád fejeként, az egyik legkeresettebb karakterszínésznek mondható, aki számos sikeres film és tévés produkció lelke. A nagyközönség 1967-ben a The Dirty Dozen című film által ismerhette meg, ahol feledhetetlen alakítást nyújtott az egyik rosszfiú, gyilkos szerepében. Azóta is gyakran bújtatják megátalkodott gazemberek bőrébe, minden filmjében típusokat alakít és gondolom senki nem fog rám cáfolni, amikor azt állítom, hogy a mesterség a kisujjában van.

2009. november 28., szombat

Jayne Mansfield álomvilága


Jöjjön ma a szőkére festett barna cicababa története, akit sajnos igen kevesen vettek komolyan tragikusan rövid élete alatt. Ezt a telt idomú, platinaszőkévé lett bombázót jóformán csak elő rajzfilmfiguraként használták egész életében. Az ötvenes évek poszter csereforgalmában kevesebbet ért, mint Marilyn Monroe, vagy Kim Novak, de többet, mint például Mamie Van Doren. Korlátaival együtt azonban kellemes jelenség volt a vásznon és szerencsésnek mondhatja magát, hogy legalább egy mozi-klasszikus neki is kijutott, ami a The Girl Can’t Help It (1956) című film.




Jayne háromszor házasodott, háromszor vált el és öt gyermeke született. Emellett számos hírességgel volt kapcsolata, futó kalandja, többek között a Kennedy-fivérekkel is. Halálának idején Sam Brody partnere volt, aki egyben a válóperes ügyvédjeként is tevékenykedett. Első férje, akinek nevét is köszönheti, Paul Mansfield volt, a házasságuk 8 évig tartott. A szőkeség már ekkor kezdte filmes álmai dédelgetését, de férje nem lelkesedett túlzottan az ötletért és ultimátumot adott neki: ha egy gyermek vállalása után is lesz „kedve” a filmezéshez, akkor támogatni fogja őt. Megszületett az első gyermek, Jayne Marie Mansfiled és a lelkesedés nem halványult, így a család Los Angeles-be költözött. Itt kezdhette meg drámai tanulmányait 1954-ben a színésznő és végül egy számos nélkülözéssel és kényszerű mellékállással teli rövid időszak után, 1955-ben felfigyelt rá a Warner Brothers. Kisebb szerepeket kapott, í

gy tett egy rövidke kiruccanást is a Broadway-re a nagyobb siker reményében. Mikor 1956-ban mégis visszatért a filmhez, megkapta a már említett The Girl Can’t Help It főszerepét és mindennek hatására leszerződtette a 20th Century Fox. Elkezdődött küzdelme a „buta szőke” kategorizálás ellen, drámai szerepet vállalt, 1957-ben még Golden Gobe díjat is nyert, mint az év legjobb új felfedezettje.


Az időközben felé, és elképesztő testi adottságai (100-53-81) felé irányuló, egyre csak fokozódó figyelem ellenére, vagy éppen emiatt (elég sűrűn engedett – kéretlenül - bepillantást a sajtó számára, normális esetben ruhával fedett testtájaira) mind inkább elkerülték a filmes ajánlatok, ezért 1959-től kezdődően csak kisebb költségvetésű, többnyire európai alkotásokban talált szerepet. 1963-ban megpróbálták visszahozni a vászonra egy „szenzációval”: maga az ötlet az volt, hogy legyen Mansfield az első közismert (mainstream) színésznő az amerikai mozi világában, aki meztelen jelenetet vállal. Megszületett a Promises!Promises! című film, a forgatás során készült fotók pedig a Playboy-ban landoltak. Természetesen az áhított őrület nem maradt el, a film (ezzel együtt Jayne) és a magazin is óriási siker lett, azonban ára is volt mindennek: a színésznőről kialakult (kialakított) imázs miatt a Fox nem hosszabbította meg a szerződését. Ismét Európa felé fordult, egy német filmet forgatott és utána night klubokban vállalt fellépéseket, majd a róla kialakult kép ellen indított még egy utolsó támadást a Single Room Furnished című filmmel, amiben smink nélkül, barna parókában szerepelt (a film forgatását végül a színésznő halála félbeszakította).


A karrier mellet persze Jayne magánélete is zajlott, 1958-ben (öt nappal Mansfield-dal való válása után) Mickey Hargitay magyar származású testépítő felesége lett, akivel 1964-ig élt házasságban. Ebből a kapcsolatból három gyermeke született: Miklós Jeffrey Palmer Hargitay, Zoltán Anthony Hargitay és Mariska Magdolna Hargitay. A színésznő még ezen házassága előtt, 1957-ben vásárolta meg legendás, 40 szobás, mediterrán stílusú beverly hills-i házát, és rövid idő alatt megszületett belőle a Pink Palace. Először rózsaszínűre festette a falát, mindenfelé puttókkal és angyalokkal díszítette még a kertet is, majd elkezdődött a belső átalakítás: a padlót mindenhol hófehér szőrme takarta (néhol a falakat is), még a fürdőszobában is, ahol a fő attrakció egy szív alakú kád volt. Hargitay emellé egy rózsaszín, szív alakú medencét is ajándékozott a kertbe imádott feleségének. A házra költött összeg, az ilyen ötleteknek köszönhetően rövid időn belül 150.000 dollárra nőtt, miközben az ingatlan értéke „csupán” 76.000 dollár volt a vásárláskor (csak viszonyításképpen – egy átlagos ház körülbelül 7.500 dollár volt abban az időben). A ház szinte fogalommá vált, és tény is, hogy a maga nemében egyedülálló volt (több tulajdonosváltás után az idei évben bontották le). Még a Life magazin is közölt róla képriportot. Fotók a következő webhelyen találhatóak a házról, Jayne-el és családjával: http://www.angelfire.com/nj/jaynemansfield/pinkpalace.html . (Ajánlom a böngészést, mert elképesztő ami ott látható!)


1964-ben (28 nappal válása után) házasságot kötött Matt Cimber olasz származású rendezővel (aki a Single Room Furnished című mozit is jegyezte), ám már egy év múlva külön éltek és 1966-ban el is váltak. Egy gyermek született ebből a röpke frigyből is, Antonio Raphael Ottaviano (Tony Cimber). A házasság a már említett befejezetlen film forgatása alatt bomlott fel, főként Jayne alkohol problémái és a szerelem elmúlása miatt. 1967-ben Jayne New Orleans-ba tartott aktuális kedvesével, Sam Brody-val, három Hargitay-tól született gyermekével és a sofőrjükkel, ám úticéljukat már nem érhették el, mert halálos autóbalesetet szenvedtek. A három felnőtt azonnal életét vesztette, a három gyermek könnyebb sérüléseket szenvedett. Jayne Mansfield 34 éves volt.


Összegzésként nem is tudom, hogy mit írhatnék. Talán azt, hogy Jayne Mansfield jóval több volt annál a képnél, mint amit kialakítottak róla (sokan a mai napig nem tudják róla, hogy 163-as IQ-val rendelkezett és imádott-tudott hegedülni). Csak remélni tudom, hogy boldog élete volt. Nekem a története kapcsán valahogy mindig elszorul a torkom.





 

Made by Lena