2010. augusztus 25., szerda

Budapest Bombshell


Viszonylagos "nyugalom" után ismét egy szomorú esemény lett az apropója a bejegyzésemnek: autóbalesetben elhunyt Ahna Capri színésznő.


A gyönyörű hölgy 1944-ben született Budapesten Nánási Anna néven és már13 éves korától szerepelt a filmvásznon. Talán legismertebb alakítása az Enter The Dragon című filmben volt, ahol Bruce Lee partnereként tűnt fel. Nyugodjon békében!


2010. augusztus 5., csütörtök

Saddle Shoe


Ez a mai rendhagyó bejegyzés lesz, kissé (nagyon) fashion-blog jellegű. Az elmúlt kommentmentes időszak alatt arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom magam mereven tartani az eddigi struktúrához, inkább mindig az aktuális hangulatom lesz az, ami meghatározza az olvasnivalót (és nem feltétlenül az aktuális „évfordulók” stb.).

Amikor a klasszikus, időtálló, vagy „örök darabokról” esik szó, akkor mindenképpen meg kell(ene) említeni a saddle-shoe-t. Ezt az első ránézésre sokaknak férfiasnak tűnő cipőt azonban jórészt a bowling pályákra, vagy farsangi, haloween-i bulikra száműzik napjainkban. Utóbbi esetben jellemzően édes, habos zoknikkal, pudils pörgős szoknyával és cicaszemüveggel kiegészítve a cipőt… És ez az a verzió, amitfelejtsük el! Főleg abban az esetben, ha már elmúltunk 12 évesek.


A saddle-shoe viseletének ez a félreértelmezése azonban éppen a múltjában gyökerezik, pontosabban a „bobby-soxer”-ek külsejének eltúlzott, sziruposan elferdített felidézésében. Ez a kifejezés a negyvenes évek Amerikájában született meg és azokat a lányokat illették vele, akik az akkortájt tinisztárként tündöklő Frank Sinatra fanatikus rajongói voltak. A „bobby-sox girl”-ök kötelező kelléke volt a (többnyire) fehér, rövid szárú, sok esetben masnival vagy csipkével díszített zokni, amivel a már említetten férfiasabb stílusú cipőket tették feminimebbé. Amiket azért is kedveltek, mert órákig lehetett bennük (kényelmesen) álldogálni, míg bejutottak egy koncertre, és utána rekord-ideig lehetett bennük ropni Frank slágereire. A trend az ötvenes évek gimnáziumaiban tovább hódított, amikor a dinerekben hétvégente és az iskolai bálokban is ebben a szerelésben rázták a lányok. És itt a lényeg: a tinédzserek! Azt hiszem nem is kell tovább magyarázni, hogy miért hatalmas FAIL a már említett (félre)értelmezés.


A saddle shoe autentikus viselete „mezítláb”, illetve a már említett zoknival történik, azonban a csipkés verziót és a túlzottan masnis megoldásokat kerülni ajánlott. Erősen. A klasszikus értelmezésnek a legjobb példáit főleg (és legegyszerűbben) az 1940-es és 1950-es évek egyetemistái között találhatjuk meg. Emellett vessünk egy pillantást a Twin Peaks Audrey-jára is, aki kifogástalanul viseli a „topánt” a sorozatban.


Nagyon jó modern(ebb) felfogású szetteket is össze lehet válogatni (párat be is szűrok inspirációként), érdemes kísérletezni fekete (nejlon) harisnyával vagy hosszabb szárú zoknikkal is. A hagyományos fekete-fehér verzió mellett már rengeteg színkombinációban beszerezhető a cipő. Szerintem érdemes beruházni egy igényes darabba, mert ebben az esetben még az unokáink is örülni fognak annak, amit megörökölnek.
Én már rajta vagyok az ügyön! :)

2010. augusztus 1., vasárnap

Európa kedvencei - Maria Brockerhoff

A német származású Maria Brockerhoff az 1960-as évek végén közkedvelt pin-up-ként és színésznőként volt ismert.

Maria 1942-ben született Hamburgban. Főiskolai tanulmányai mellett (azok finanszírozására) modell munkákat vállalt és 1964-ben még „Deutschen Gretchen”-nek is megválasztották. Ez a német viszonylatban jelentős esemény tette lehetővé, hogy kipróbálja magát különféle vígjátékokban. Játszott többek között a „Die Schwedische Jungfrau”, a „Komm Mit Zur Blauen Adria”, vagy az „Ich Kauf’ Mir Lieber Einen Tirolerhut” című filmekben, majd Hollywood-ba utazott, hogy a „The Silencers” című alkotásban szerepeljen Dean Martin partnereként, azonban a közös munka végül mégsem valósult meg. 1966-ban 26 magazinban voltak láthatóak a fotói, ám csupán egy francia filmben foglalkoztatták, így a következő évben ismét visszalátogatott a tengerentúlra. Amerikával azonban úgy tűnik nem volt szerencséje, ugyanis ez alkalommal sem találta meg számítását, a Columbia Records-al nem sikerült megegyeznie a felajánlott szerződésével kapcsolatban. Szülőhazájában olyan erotikus töltetű filmekben kapott szerepet, mint a „Pension Clausewitz” és 1968-ban az angliai Playboy decemberi címlapjára is felkerült. Pár televíziós sorozatot is forgatott a filmek mellett, de az 1970-es évek közepére a média érdeklődése egyre inkább halványult az irányába. Így végül amerikai producer férjével California-ba költözött és ott élnek a mai napig.

2010. május 23., vasárnap

92 évesen elhunyt Lena Horne

A Lena Mary Calhoun Horne néven 1917. június 30-án Brooklynban született énekesnő 1933-tól 67 esztendőn keresztül szerepelt a színpadon. 1938 és 1994 között mintegy három tucat mozi- és tv-filmben játszott fő- és mellékszerepeket. Első filmje 1938-ban a kis költségvetéssel kimondottan a színesbőrű közönség számára készült „The Duke Is Tops” volt. Ezt később „The Bronze Venus” címmel forgalmazták. Lena Horne 1941-ben lemezre énekelte a „Stormy Weather”-t, majd azt az 1943-as, azonos című filmváltozatban, negyedik filmjében, is énekelte, amelynek főszerepét játszotta. 1961 és 1995 között nyolc alkalommal jelölték Grammy díjra, amiből négy alkalommal el is nyerte a díjat. 1980-ban a washingtoni Howard University tiszteletbeli doktorává avatta.






Egy magyar vonatkozású, talán kevésbé köztudott érdekesség: "1969 őszén a Szabó Gábor résztulajdonában levő amerikai „Skye” label rögzítette a „Lena & Gabor” című LP-t (My Mood Is You - Watch What Happens - Something - Everybody's Talkin' - Fool On The Hill - Yesterday When I Was Young - Rocky Racoon - A Message To Michael - Nightwind - In My Life), amely 1970-ben jelent meg és egyike lett mind az énekesnő, mind a gitáros legsikeresebb, legtöbbször kiadott produkciónak."

A pesti „Moulin”

A Pesti Broadway – s egyáltalán, a fôváros éjszakai élete a II. világháború előtt sokban hasonlított az európai nagyvárosokéhoz, sőt, például a Rozsnyay Sándor vezette Arizona színvonala változatosságban, ötletességben, a süllyedő és emelkedő masinériák szemkápráztató bravúrjait illetően a legjobbakkal is felvette a versenyt. 1930-ban az egykori Somosy-orfeum helyén azonban megnyílik a Moulin Rouge, és jelentősége máris több annál, minthogy csupán Budapest egyik elegáns szórakozóhelyének számítson. Egyszeriben a „Moulin” lesz a város reprezentatív mulatója.


Első fénykorában – a számtalan budapesti mulató: a Komédia Orfeum, a Royal Orfeum, a Grill Parisien, a Paulay Ede utcai Casino de Paris, vagy az Arizona mellett – máris megpróbálta saját arculatát, profilját is kialakítani. A két tulajdonos: Flaschner Ernő és Evetovits János például a három Latabár (az idősebb és ifjabb Latabár Árpád, valamint öccse: Kálmán) főszereplésével, Vadnay irodalmi értékű kabarétréfáival olyan műsort, s ezzel olyan stílust teremtett, amellyel a Moulin átmenetet képezett a varieté, a kabaré és a vérbeli táncos revü között. (Köztudott volt az is, hogy a két tulajdonos minden este végignézte – mondhatjuk úgy is, ellenőrizte- zsűrizte a műsort, és csak azután ment át a konkurenciához, például a szemközti Arizónába.) A Moulin – a maga méreteihez és lehetôségeihez képest – már a harmincas években megteremtette a tipikus budapesti revü műfaját. Intim volt, de nem szegényes. Amolyan „kamara-revü” – a maga 10-16 tagú tánckarával. A háború után ugyanaz az Ehrenthal Teddy lett a tulajdonos a Moulinban is, mint a Royal Revü Orfeumban. Az államosítást követően – a sorra bezárt és megszüntetett éjszakai szórakozóhelyek közül – pedig a Moulin Rouge maradt meg egyetlennek, mondhatni, klasszikusnak és jellegzetesen pestinek. Még akkor is, ha a hatvanas-hetvenes évekre már másutt (a Béke Szálló Kupolatermében, az Éden Bárban, a Berlin Étteremben, az Astoriában stb.) is volt műsor, az Emke szomszédságában pedig megnyílt – a nagy létszámú közönséget (fôleg a szovjet, cseh és lengyel turistacsoportokat) is befogadó Maxim. Mégis – a szocializmus keretei között is – Budapest éjszakai életének a Moulin Rouge maradt a szimbóluma. Megszokott arculatát: sajátos elegáns atmoszféráját és műsorszerkezetét továbbra is megőrizte. A bordó kárpitok, az aranybordó tapéták, az aranyozott stukkók a háború előtti boldog béke hangulatát árasztották, a műsor pedig ugyancsak összetett maradt és színvonalas.


A különleges artistaszámok, professzionális zsonglőrök, bűvészek, gumiakrobaták között is feltűnő sikere volt például a szobortestű Császár Jutkának, aki parányi bikinit viselt, miközben arca és egész teste le volt festve arany festékkel: ugyancsak magas színvonalat képviselt a teltkarcsú, érzéki Anita Bell: alias Bélavári Panni, aki, akárcsak a Moulin sztárja, Medveczky Ilona, az Állami Balett Intézet kitűnően képzett növendéke volt. A koreográfusok, mint Nemes György, Hidas Hedvig, késôbb Gál György – igencsak nívós esztrádszámokat készítettek, a tánckar a Fővárosi Operett Színház jól képzett és csinos táncosnőiből verbuválódott. Családias volt a légkör, de nagy volt a fegyelem. A táncos lányok nem konzumáltak, erre megvoltak a külön szerződtetett s fenntartott exluzív hölgyek, a bárpultnál. A legkapósabbja többször is fordult egy éjszaka… Vogel Eric fantasztikus ötletei alapján – a közönség igazi nyugati színvonalú jelmezeket láthatott. Raffinált pántok, tollak, boák, bóbiták, diadémok fedtek mindent, amit fedni illett, s keltette mégis a mezítelenség izgató, érzéki benyomását. Ezért talán még a sztriptíz sem hiányzott igazán – ez persze tilos volt, s csak a hatvanas évek végére oldódott- lazult fel annyira a helyzet, hogy neccharisnyában, de melltartó nélkül, ragasztott fényes flittercsillaggal mehettek ki a színpadra a lányok. Persze, aki a vetkőzésnek ezt a „monokinis” módját egyáltalán hajlandó volt felvállalni.


2010. május 15., szombat

Tragikus sorsú szőke szépségek

Az amerikai származású Jean Seberg szomorú sorsa példázza, hogy még a legsikeresebb sztárok életét sem kímélik a sorscsapások.

A szépség 18 ezer reménykedő színésznőt ütött ki a nyeregből, hogy filmes debütálásaként eljátszhassa a Szent Johanna címszerepét, de végül mégsem ez az alkotás, hanem Godard: Kifulladásig című 1960-ban készült mozijának zűrös újságáruslánya tette nemzetközi filmikonná.

Hol vibrálón szellemes, hol mélabús, mint Jean-Paul Belmondo árulóvá váló szerelme, bemutatva azt az érzelmi skálát, amelyen életének 32 filmjében játszott tragikusan rövid pályafutása során. Mozitörténeti jelentőségű munkái közt van még Az ordító egér című hidegháborús komédia, a Fesd át a kocsidat musical, és a katasztrófafilmek prototípusa, a hazánkban is közkedvelt 1970-es Airport.

Sajnos azonban magánélete vetekedett emlékezetes szerepeinek viharos sorsával. A négyszer házasodott szőkeség örök célpontja volt a paparazzóknak és az FBI-nak is, különösen onnantól fogva, hogy a színésznő támogatta a Black Panther elnevezésű, a feketék jogaiért küzdő polgárjogi mozgalmat. A támadások közepette Seberg terhes lett, hivatalosan a második férjétől, Romain Garytől, a sajtó szerint viszont a párducok vezetőjétől.

A stressz – más források túl sok nyugtatóról beszélnek – idő előtti szüléshez vezetett, és a kislány két nappal később meg is halt. Bár a színésznőnek már volt egy fia, leánya elvesztését – aki, mint később bevallotta, egy röpke viszonyából fogant - nem bírta megemészteni. Magába fordult, mélabús lett, és lánya halálának évfordulóin rendre megpróbálta elvetni az életét.

Állítólag egyszer a párizsi metró elé vetette magát, máskor meg nyugtatóval akart jobblétre szenderülni. Harmadik házassága, plusz egy érvénytelen negyedik sem tették boldoggá. Végül 1979 augusztusában eltűnt otthonából, és csak 11 nappal később találtak rá, párizsi lakásától egy saroknyira. Az autójában ült, mintha aludna, kezében pedig egy rövidke búcsúlevelet szorongatott: „Bocsássatok meg. Nem bírom tovább.”

Az orvosi jelentés szerint tekintélyes mennyiségű altatót és alkoholt találtak a szervezetében, és öngyilkosságnak könyvelték el az esetet. Mindazonáltal van, aki kétségbe vonja az önkezűséget: ám arra a kérdésre, hogyan jutott el bárhova is az erősen rövidlátó és alkoholt fogyasztott sztár az autóval, már nagy valószínűséggel sosem érkezik válasz.

Grace Kelly a világ egyik leggyönyörűbb színésznője volt, aki karrierjét modellkedéssel kezdte. Első emlékezetes szerepét az 1952-es Délidőben kapta, ahol Gary Cooper feleségét alakította. Ezek után Alfred Hitchock csapott le rá, akinek gyengéi a távolságtartó szőke színésznők voltak, nem véletlen, hogy három filmjének női főszerepét is Kelly-re bízta.


Az Oscar-díjat az 1954-es The Country Girlért kapta, amiben ő formálta az alkoholista énekest játszó Bing Crosby hűséges feleségét. Harmadik Hitchock-filmjének, a Fogjunk tolvajt forgatásán ismerkedett meg a francia Riviérán Rainier monacói herceggel, akinek minden vágya az volt, hogy egy színésznőt vegyen feleségül.

A herceg korábban Marilyn Monroe-t és Gina Lollobrigidát is megpróbálta elcsábítani, ám felesége végül Grace Kelly lett, akivel 1956-ban állt az oltár elé. A színésznő ezek után feladta karrierjét, de a nyilvánosság elől azért nem tűnt el teljesen.

Grace Kelly 52 éves korában hunyt el egy tragikus autóbalesetben. 1982. szeptember 13-án Stephanie lányával utazott, amikor a volán mögött szívrohamot kapott, gépkocsija pedig a szakadékba zuhant. Amikor eszméletlen testét kihúzták a roncsból, még élt, ám másnap elhunyt a kórházban. Lánya kisebb sérülésekkel megúszta a balesetet.

2010. április 6., kedd

Gyorshír - Újabb érdekes felmérés

A férfiaknak Ursula Andress, míg a nőknek pedig Audrey Hepburn minden idők legmeghatározóbb filmcsillaga. Legalábbis így oszlanak meg a nemek között a huszadik század filmes ikonjai, akikről a Radio Times készített egy érdekes felmérést az idei évben is. A hagyományokkal szakítva, ezúttal külön listát állíthattak a nők és a férfiak, amelyeken a felmérők legnagyobb megrökönyödésére (és az én legkisebb csodálkozásomra) egyetlen egyezés sincs. Akadnak ugyan színésznők, akik mindkét nem listáján szerepelnek, ám közel sem ugyanazon a helyen. Úgy tűnik, a nők az erős, határozott, független női karaktereket részesítik előnyben, míg a férfiak elsősorban a küllembéli bájakat értékelik. A felmérésben 2000 nőt és ugyanennyi férfit kérdeztek meg, akik a színésznőkkel együtt kedvenc alakításukat is megjelölték, így került az élre Ursula Andress a Bond-film Honey Ryder-eként, valamint a hölgyek részéről Holly Golightly, ha Audrey Hepburn játssza. A maszkulin lista további dobogós szereplői: Sigourney Weaver és Carrie Fisher, a feminimé pedig Julie Andrews és Judy Garland.


A két "győztes"

2010. április 3., szombat

Egy kis revütörténet

A mulatók, varieték, revüszínházak a XIX. század második felétől kezdve a nagyvárosi életforma velejárói. A század hetvenes-nyolcvanas éveinek polgári közönsége extravagáns látványosságra, csillogó fényekre, pompás kiállítású, izgató jelmezekre, a női test mezítelenségének látványára szomjazik. A revue és a varieté is francia szó, az 1850-es években megnyílt Theatre des Varietés nevét őrzi. A francia revü szülőhelyei: a Casino de Paris, a Folies Bergère, a Moulin Rouge mindinkább a látványos erotikus szórakoztató ipar otthonává válnak. Felejtés és tombolás – ez nemcsak a századvég, de még a két világháború közti XX. század jelszava is: az aranyifjaké és a kecskeszakállú öreg gavalléroké egyaránt, akik a kacér táncosnők körül legyeskednek, vagy távcsövezik karcsú bokáikat és fehér combjaikból mindazt, amit az arab eredetű néptáncból lett kánkán fellibbenő fodrai látni engednek… Manet, Toulouse-Lautrec és Degas képei jól megörökítették ezt az életérzést. A lokálok világának e mindent elsöprő, dionüszoszi lendületű tánca az új szórakozási mód egyik jelképe, a francia, s annak mintájára az európai revü szükségszerű tartozéka.

Műfaját azonban tovább formálja és szinte monstre show-vá növeszti az amerikai revü hatása: szédítő színpadi effektusokkal, ingerlő ruhákkal és főleg a hatásosan nagylétszámú szereplőgárdával, a görlökkel. Amerika az egyéni, s z ó l i s z t i k u s feladatokra kezdetben még Európából importálja a képzett balett-táncosokat, ám a statisztákat hazai készletből fedezi, tánctudásuk hiányát pedig ruhátlanságukkal kompenzálja. A szinte mezítelen, uniformizált női testek dekoratív sorfala – szakmai szempontból – akkor „mozdul meg” igazán, miután Florenz Ziegfeld megalapítja világszerte híres iskoláját, és képezni kezdi az úgynevezett Ziegfeld-görlöket (évente 600 lányt). A mester a táncosnõk kiválasztásakor egy fehér vásznat feszített ki a színpadon és a csaknem meztelen, magas sarkú cipõt viselõ lányoknak át kellett vonulniuk a vászon mögött. Ziegfeld csak a lányok körvonalait látta: „Mielõtt megnézem az arcukat, látni akarom, hogyan mozognak. Több a szex a járásban, mint az arcban vagy az alakban” – mondta. – „Egy nõnek lehet a legszebb arca és a legcsodásabb alakja, ám ha a járása nem teljesen megfelelõ, átkozottul elronthat mindent.” 1926-ban végül a Ziegfeld Theatre is megalakul, az amerikai revü a húszas években eléri csúcspontját (majd egészen az ötvenes évek végéig rendkívüli színvonalon működik tovább), és a Ziegfeld Follies előadásaival a francia revü műfajára is visszahat.


Azonban ha az ember manapság a párizsi metróból kiszáll a Pigalle-on, akkor egészen a Champs Elysée-ig, az út jobb és bal oldalán emelet-magasságban csak Life Show-k és Peep Show-k nappal is kivilágított hirdetményeit s persze, hatalmas képekkel csalogató helyiségeit szemrevételezheti. Mindegy, hova nézünk: a szexipar minden terméke kendőzetlenül kínálja, árulja magát – a szexuális eszközök múzeumától a szinte leplezetlen pornográfiáig. – Köztük a Moulin Rouge: a Vörös Malom, homlokzatán a pirosra világított, hatalmas, forgó szélmalommal, bármennyire is impozáns, ma már úgyszólván egy szórakozóhely csupán a sok közül. (S mellesleg a Folies Bergère műsora is híresen jobb és színvonalasabb volt, amíg – 1944–1993 között – a magyar Michel Gyarmathy volt a művészeti igazgató.)

Felhasználtam a Táncművészet c. lap egyik anyagát.

 

Made by Lena